1. Ez most komoly?

Induljon hát az utazás álmok földjére. Mindenki kapcsolja be az övét, dőljön hátra és élvezze a lányok izgalmasnak ígérkező életét!

Dora

1. Ez most komoly?

Elizabeth szemszöge

Egy hét telt el azóta, hogy elküldtem az önéletrajzom a klubnak. Egy hét, aminek minden percét kihasználtam. Rendbe tettem a lakást, összeszedtem magam is, már amennyire ilyenkor lehetséges. Eljártam futni, és végre volt egy teljes napom magamra. Sőt! Sok napom magamra.
Újra hétfő, és én épp útban vagyok Lottihoz. Megbeszéltük, hogy elmegyünk ebédelni. Amint odaértem a bárhoz, Ő akkor lépett ki az ajtón.

-          Szia! – üdvözöltem és adtam két puszit az arcára.

-          Hello Lizy! – köszönt vissza. Feltűnően jó kedve van.

-          Mi ez a kirobbanó életkedv? Csak nem valami pasi? – kérdeztem tőle, miközben a karjába karoltam.

-          Á! Ugyan. Csak semmi pasi! – szögezte le, és közben a fejét ingatta. – Csak a tavalyi költségvetést néztem át. – mondta. Úgy nézett rám, mintha nekem tudnom kellene, hogy mi van a költségvetésében.

-          És? – kérdeztem rá, jelezvén, hogy halványlila gőzöm sincs, hogy mire fel ennyire boldog.

-          Felfelé szárnyal a klub! – sikkantotta vidáman Charlotte. – Tényleg az enyém a legmenőbb hely a városban! – szinte láttam magam előtt, ahogy a kislány énje tapsikol örömében. Gratulációm jeléül arcon pusziltam.

-          Ha már ennyire jól megy az üzlet, akkor igazán állhatnád a cehhet ma! – öltöttem rá a nyelvem. Szerettünk így gyerekeskedni. Lotti persze vette a lapot.

-          Oké, de akkor estére csinálj nekem olyan frenetikus sütit, amit annyira szeretek! – kért mosolyogva.

Elindultunk végre a kedvenc éttermünk felé. Szerintem ma finom carbonare szószos tésztát eszek. Már régen ettem olyat. Lotti, ahogy ismerem, legalább annyira gondolni fog az alakjára, mint én, ezért valami jó kis fish and chips-et fog enni. Természetesen egyikünk sem volt az a típusú nő, aki számlálja a kalóriákat. Amit megkívántunk azt meg is ettük. Charlotte amennyit idegeskedik a klub miatt biztos, hogy elégeti az összes fölösleges kalóriát, én pedig amennyit talpaltam… csoda, ha megragadt rajtam valamennyi.
De szerencsére a génjeink is jók voltak. Bár én nem tudom kik voltak a szüleim, de ha magamra nézek, akkor elmondhatom, hogy a szülőanyám nem volt kórosan sovány. Mindenem megvolt, amit Isten adhatott. Volt mellem, fenekem, hozzá lapos has. Minden tekintetben szépnek számítottam, de az igaz szerelem mégis elkerült. Mindig arra vezettem vissza, hogy én nem nyíltam meg eléggé ahhoz, hogy a férfi számára értelme legyen tovább nyüsztetni a kapcsolatot.
Lotti, édesen csak annyit mondott ilyenkor, hogy Még nem jött el a nagy Ő ideje. Nos, nem tudom, lehet, igaza van. De a szívem mélyén már nagyon várom, hogy végre rám találjon az igazi, mert a biológia órámat nem tudom lelassítani, és akár merről nézem a huszonkilenc az már sok. Főleg úgy, hogy idén töltöm a harmincat.
Eme gondolatmenet felgöngyölítése közben meg is érkeztünk az étteremhez. Ismerősként üdvözöltek minket, hiszen hetente egyszer mindig itt ebédeltünk barátnőmmel. A szokásos asztalunkat elfoglaltuk, és amíg vártunk a megrendelt ételre a szokásos női pletykákat is letudtuk.

Finom volt a tészta. Nagyon jót ettünk ismét az étteremben, nem hiába a kedvencünk. Lotti épp a pincérnek fizetett, mikor megszólalt a mobilom. Kihalásztam a táskámból és egy ismeretlen szám villogott a kijelzőn.

-          Vedd csak fel nyugodtan – reagált Charlotte a ki nem mondott kérdésre.

-          Kint megvárlak – mondtam, és el is indultam kifelé. – Igen, tessék? – fogadtam a hívást.

-          Jó napot kívánok! A nevem Paco Biosa – mutatkozott be. – A Chelsea futball klub csapatorvosa vagyok. – folytatta tovább, bennem pedig megállt az ütő. A Chelsea csapatorvosa keres. Ezek elolvasták az önéletrajzom. Úr isten! – Elizabeth Wrightot keresem.

-          É… én vagyok az – akadozva, de sikerült kimondanom.

-          Ezt örömmel hallom. Megkaptuk a klubnak beküldött önéletrajzát, és igen csak érdekesnek találtuk. Szeretnénk behívni egy személyes interjúra. A héten vannak az interjúztatások, mikor lenne jó önnek? – kérdezte. Nehezemre esik felfogni, amit mond, hiszen még mindig ott tartok, hogy a kedvenc klubom orvosával beszélek. - Haló! Miss Wright! – szólongat az orvos.

-          Öhm… igen, itt vagyok! – kaptam észhez. – A holnap megfelelő lenne az Önök számára?

-          Persze! – válaszolt lelkesedve Senor Biosa. – Akkor holnap várjuk sok szeretettel. További szép napot Miss Wright.

Én továbbra is az étterem előtt álltam egy helyben, mint aki szellemet látott. Lotti is kiért közben, és az orrom előtt kalimpált. Azonban én csak néztem előre, még tán nem is pislogtam.

-          Hahó! Föld hívja Lizyt! – integetett még mindig az arcom előtt barátnőm. Megfogtam a kezét, és végre képes voltam pislogni. – Mi az, kivel beszéltél?

-          Most hívtak be állásinterjúra… – kezdtem bele – Oda!

-          Hova oda? – kérdezte, de ahogy látom, amint ezt kimondta, le is esett neki, hogy hova az oda. - Jaaa, hogy Oda?! – kaptam ismételten meg a kérdést, de ezúttal a hangsúly már érezhetően mutatta, hogy tudja, hogy hova.

-          Ühüm – válaszoltam tömören. Ebben a pillanatban Lotti már is a nyakamba ugrott és szinte sikongatva ujjongott. Azt hiszem, megsüketültem.

-          Úr isten! Úr Isten! – hangsúlyozta a szavakat Charlotte. – A Chelseahez mész állásinterjúra. Tuti felvesznek! – vágta rá, én meg csak a fejemet ráztam. Mekkora dinka barátnőm van. – És ha felvesznek, akkor majd hozod ide a srácokat és még ismertebb lesz a klubom – kezdte el az álmodozást Lotti.

-          Nyugi van te pénzmániás nőszemély! – szóltam rá mosolyogva Charlottera. – Még közel sem biztos, hogy felvesznek. Csak interjúra hívtak be – próbáltam visszarángatni a földre barátnőmet, ezzel együtt magamat is, mert azért nekem is elszaladt egy-két pillanatig a gondolatom.

-          Ajjj már… olyan ünneprontó vagy! – morog Lotti.

-          Csak emberi léptékkel gondolkodom – vágok vissza. - Minden esetre ez a tényen nem változtat, hogy állásinterjúra kell menjek a klubhoz. Ráadásul holnap. Elvinnél? – mosolygok rá édesen, hátha meghatom a szívét.

-          Ne nézz így! Tudod, hogy ez a gyengém – mondja letakarva a szemem, majd elnevetjük magunkat a viselkedésünkön. – Elviszlek, persze. Hátha látok egy szexi spanyolt! – jelenti ki és rám kacsint. Muszáj ezen nevetnem, hiszen Lotti nagyétkű, ha pasikról van szó. Ráadásul most épp a tomboló időszakában van.

Ezután én hazamentem, Ő pedig vissza a klubba. Állítom, ha tehetné ott is aludna, de azért azzal tisztába van, hogy az már igen csak abszurd lenne. Megbeszéltük, hogy holnap reggel hétre itt van értem, és indulunk is Londonba.
Otthon megnézem pontosan, hol van a Cobham, mert oda kell mennem interjúra. Ha belegondolok, hogy ha minden összejön, akkor annál a klubnál dolgozhatok, amelyiknek szurkolok kicsi korom óta… el se hiszem. Talán eljött az én időm, hogy boldog legyek.
Este minden papíromat összepakoltam egy mappába, hogy reggel ezzel ne kelljen már foglalkoznom. Letusoltam, és igyekeztem elaludni, de ez csak nagy nehézségek árán ment, hiszen az agyam folyton kattogott.
A Chelsea futball klubhoz megyek állásinterjúra! Jézusom, ha ezt valaki meséli körberöhögnöm. De nem! Ez velem fog hamarosan megtörténni. Akárki is vagy odafent, most az egyszer állj az oldalamra és segíts. Kérlek! Fohászkodtam az éghez, pedig nem vagyok hívő lélek, de most szükségét éreztem.
Reggel egy órával az ébresztőm előtt fent voltam. Izgulok. Nagyon! Forró fürdő kell most nekem, ami megnyugtatja az idegeimet. Utána egy jó kis tea, és indulhatunk is.
Mikor Lotti megérkezett, akkor megittunk még egy kávét, aztán indultunk is. Megmondom őszintén nem sokra figyeltem abból, amit beszélt. Pedig egész úton be nem állt a szája! Néha foszlányok eljutottak hozzám, mint például a meccsekre kötelezően jegyet kell szerezned nekem vagy majd igazán bemutathatnál a srácoknak. Azonban nem foglalkoztam vele.
Az önéletrajzom és a végzettségeimet pörgettem a fejemben. Hogyan tudnék helyt állni a klubnál, mivel tudnám őket segíteni, és hasonlók. A legjobb akarok lenni! Akarom ezt a munkát. Csak ezek jártak a fejemben, így a másfél órányi autóutat fel sem fogtam. Csak akkor tértem magamhoz, amikor Lotti szólt, hogy itt vagyunk.
A gyomrom öklömnyi nagyságúra zsugorodott össze, ahogy megláttam az épületet. Üveg épület, ami a Chelsea edzőkomplexumát foglalja magában. Több szabadtéri pálya, külön masszázs szobák, hatalmas konditerem. Egy külön részleg van csak a fizikoterápiának, étterem, saját konyhával. Ez lenne hát a Cobham. Gyönyörű! Elámultam.

-          Liz! Innen gyalog kell menned. Ez a kétajtós szekrény nem enged tovább – szólt Charlotte, ezzel visszarántva a valóságba.

-          Értem – válaszoltam. Charlotte áthajolt hozzám és biztatóan megölelt.

-          Menni fog, ne aggódj! Te vagy a legjobb mind közül – mondta, és arcon puszilt.

-          Köszönöm! – mosolyogtam rá. – Majd ha vége, szólok – csak bólintott, én pedig kiszálltam a kocsiból.

Végignéztem magamon. Szürke kiskosztüm, hozzá illő körömcipő, kis táska és a mappám. Kihúztam magam, fújtam egy nagyot és elindultam. Ahogy haladtam az épület felé folyamatosan húztak el mellettem a szebbnél szebb autók. A parkolóban megálltak, és akik kiszálltak a járművekből nem voltak mások, mint a Chelsea első számú csapatának játékosai. John Terry, Ashly Cole, Frank Lampard, Fernando Torres és még sorolhatnám.
Éreztem, ahogy rám néznek, feléjük pillantottam és halványan elmosolyodtam, de közben folytattam utam az épület felé. Már épp elértem volna az ajtót, amikor a mappám és annak tartalma a földre hullott.

-          A francba! – morgolódtam és leguggoltam, hogy összeszedjem a papírjaim. Egyszer csak egy férfikéz kúszott a látószögembe. Követve a kart, egyszer csak egy vidáman csillogó kék szempárral találtam magam szembe.

-          Azt hiszem, ez a tiéd – nyújtotta felém az egyik oklevelem Frank Lampard.

-          Köszönöm! – vettem el tőle. Na, szép! Pont előttük kellett mindent kiejteni a kezemből.

-          Az interjúra jöttél? – kérdezte mosolyogva. Én pedig kezdtem egyre jobban zavarban érezni magam.

-          Igen. De valaki ott fent, ki akar tolni velem – mutattam fel. Azt hittem, hogy odaadja a papírokat, aztán megy is. Viszont helyette, elkezdett nevetni.

-          Ugyan már! Bárkivel előfordul az ilyen – jelentette ki, és felém nyújtotta a mappám, aztán pedig a kezét. – Gyere. Megmutatom, merre van az interjú – ahogy felhúzott, engem egy nagyon fura érzés fogott el. Kellemes, bizsergető érzés. Frank köhintésére, rá néztem, aztán a kezünkre, ami még mindig összekulcsolva volt.

-          Én… öhm… bocsánat! – kaptam el a kezem, aztán a hajammal kezdtem babrálni. Ha zavarban vagyok, akkor mindig ezt csinálom. Azonban, ahogy látom Ő is zavarba jött, mert a tarkóját kezdte el vakarni és zavartan nevet. – Ne haragudj! – kértem bocsánatot.

-          Semmiség. Na, de gyere! – mondta, és el is indult. Úriember módjára kinyitotta előttem az ajtót és előre engedett. Belépve az épületbe, megcsapott a kellemes meleg, így a szövetkabátomat kigomboltam. – A második emeletre megyünk, ott van az előadó terem. Nekünk is ott szokott lenni az eligazítás – szerintem zavarában mondta ezt. Látszik rajta, hogy az előbbi jeleneten Ő is ugyan úgy meglepődött, ahogy én. – Itt is lennénk.

Egy folyosón voltunk, ahol már többen is vártak. Legtöbbjük nő, nálam fiatalabb vagy velem egy idős, de egyben mind megegyezett… nem csak a munka miatt érkeztek ma ide. Ahogy megálltunk, mindenki ránk kapta a tekintetét. Azt hiszem, eláshatom magam a többiek szemében.

-          Sok sikert! – mondta Frank, és már indult is vissza.

-          Köszönöm a segítséget – szóltam még utána. Visszafordult, rám mosolygott és ment is a dolgára.

Ezután meghúzom magam a legsötétebb sarokban, és amíg nem szólnak, ott maradok. Ahogy ezek a nők rám néznek… Jesszusom! Már többszörösen halott lennék.
Talán háromnegyed óra telhetett el, amikor szólítottak. Az előadó nagy volt. És meglepetésemre az orvosi csapaton kívül, még a sportigazgató is jelen volt az interjún.
Maga az interjú nem volt vészes. Elmeséltem, hogy eddig hol dolgoztam, milyen végzettségeim vannak, miért szeretnék itt dolgozni, és hogy mivel tudnám segíteni az orvos munkáját. Szimpatikusnak találták, hogy ennyi végzettségem van. Úgy érzem, hogy sikerült. Azt mondták, hogy még a délután folyamán, olyan kettőig visszaszólnak, hogy felvettek-e vagy sem, és ha igen, akkor vissza is kellene jönni, elintézni a papírmunkát.
Hívott a biztonsági őr egy taxit, amivel be tudtam menni a városközpontba. Ellébecoltam egy darabig a városban. Vettem néhány dolgot otthonra, illetve beültem ebédelni. Épp végeztem az ebédemmel, amikor csörögni kezdett a telefonom. Ismét egy idegen szám.

-          Igen, tessék? – szóltam bele.

-          Jó napot! Paco Biosa vagyok. Ma volt nálunk állásinterjún. – kezdte a mondandóját a klub csapatorvosa. Gondolom azért hív, hogy közölje, nem vettek fel. – Miss Wright azért hívom, hogy gratuláljak Önnek! Megkapta a munkát – amint ezt kimondta, a táskám kiesett a kezemből és teljesen lesokkolódva álltam az étteremben. – Vissza kellene jönnie, hogy elintézzük a papír munkát.

-          Én… köszönöm! Indulok is vissza – mondtam végre magamhoz térve az első ámulatból.

-          Rendben van. Várjuk vissza Miss Wright!

Felvettek! A Chelseanél dolgozom! Engem vettek fel a klubhoz! Ezek zakatoltak az agyamba és éreztem, amint rám tőr az első sokk. Valahogy odatámolyogtam a pulthoz, és remegő kézzel elővettem a pénztárcám.

-          Szeretném kifizetni az ebédem! – mondtam az idős hölgynek, aki a pult másik oldalán állt.

-          Tizenöt font lesz – kaptam meg a végleges összeget. Továbbra is remegő kézzel próbáltam meg kivenni a pénzt a tárcámból, de nem igazán ment a dolog. – Drágám, jól van?

-          Azt hiszem igen, csak most közölték velem, hogy megkaptam az állást – kezdtem magyarázkodni.

-          Kedveském, hiszen az jó, nem? – kérdezte kedvesen a hölgy.

-          De igen, csak nem számítottam rá, hogy felvesznek a klubhoz – válaszoltam.

-          Milyen klubhoz vették fel? – kissé nem tetsző volt a hölgy hangsúlya.

-          A Chelsea futball klubhoz. Mától én vagyok a második számú csapatorvos a klubnál – adtam magyarázatot.

-          Jaj, drágám, hát had gratuláljak! Ilyen nem sok emberrel esik meg – kezdett örömködni az idős néni. – Képzelje, mi nagy Chelsea szurkolók vagyunk, az egész család! Had gratuláljak Önnek! – mondta és már lépett is ki a pult mögül, hogy megöleljen. Azt sem tudtam, hogyan reagáljak. Visszaöleltem, persze, de nekem ez új. – Gyorsan drágám, menjen a klubhoz. A ház ajándéka volt az ebédje. – rögtön az ajtó felé tessékelt.

-          Köszönöm szépen – mosolyodtam el és már szaladtam is, hogy fogjak egy taxit.

Hihetetlen, hogy még vannak ilyen kedves emberek a földön. Ide még visszajövök! Gyorsan fogtam egy taxit és már útban is voltam a Cobhamra, most már, mint a klub újdonsült csapatorvosa.
Amíg haladtunk úti célunk felé, a tájat figyeltem. A várostól nem volt olyan messze, de nyugodt környezetben volt az edzőkomplexum. Ahogy haladtunk kifelé, a házak helyét a növények és fák harmonikus összhangja kezdte átvenni. Bár most mindent hó borított, de így is csodálatos volt.
Megérkeztünk, fizettem és elindultam ismét az épület felé. A focisták még mindig itt voltak, vagy legalábbis az autójuk biztosan. A biztonsági őr beszólt az épületbe, hogy már itt vagyok. Utamra engedett, és mire az épülethez értem, az ajtóban már ott várt a csapatorvos.

-          Üdv a Cobhamen Miss Wrigth! – nyújtotta kezét Senor Biosa. – Még egyszer gratulálok! – tette hozzá kedvesen.

-          Köszönöm Senor Biosa! – válaszoltam mosolyogva. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy felvettek.

-          Ugyan, hívjon csak Paconak, hiszen most már kollégák vagyunk! – mondta nevetve.

-          Akkor, ha kérhetném, hagyjuk el a magázódást. Hívjon nyugodtan Elizabethnek, vagy Liznek! – mosolyogtam rá.

-          Rendben van Liz. Gyere velem, intézzük el a papírmunkát és utána bemutatlak a csapatnak – sorolta el a mostani teendőket.

-          Mármint most be is leszek mutatva? – kérdeztem vissza meglepetten.

-          Hát valahogy meg kell ismerned a leendő betegeidet – nevetett fel Paco. – Nem harapnak nyugi… bár Johnnal vigyáznék a helyedben! – kacsintott rám, miközben beléptünk az egyik irodába. Aláríva a kötelező papírokat, elindultunk oda, ahol az interjúk is voltak. – A srácok már epekedve várják, hogy bemutassunk nekik – ha az a célja, hogy még jobban izguljak, hát jól halad vele. Megálltunk a kétszárnyú ajtó előtt. – Készen állsz? – kérdezte Paco felém fordulva. Vettem egy mély levegőt, és lassan kifújtam.

-          Had szóljon! – mondtam mosolyogva és beléptünk az előadóba. Minden beszélgetés abba maradt, ahogy megláttak minket. Olyan zavarba jöttem, hogy legszívesebben elszaladtam volna, de helyette a hajammal kezdtem el babrálni ismét. Ahogy az egyik tincset a fülem mögé tűrtem, észrevettem Franket, ahogy mosolyogva integet. Megálltunk az asztal előtt és a srácok felé fordultunk. Én letettem az asztalra a kabátom, mappám és táskám, majd én is a feléjük fordultam.

-          Nos srácok, had mutassam be nektek a csapat új orvosát! Miss Elizabeth Wright! – mutatott be a doki. – Hogy ne legyen annyira iskolás a helyzet, nyugodtan mutatkozzatok be Elizabethnek. – ezzel magunkra is hagyott.

Egy darabig farkasszemet néztünk egymással, majd megunva ezt, megszólaltam.

-          Amint már Paco elmondta, én vagyok az új csapatorvos. A nevem Elizabeth Wright, de hívjatok nyugodtan Liznek, ha úgy jobban tetszik. – kezdtem bele mosolyogva és felültem az asztalra. Muszáj voltam leülni, különben az idegességtől elájulok.

-          Mennyire vagy most ideges? – kérdezte Terry. – Az egy, az semennyire. A tíz, az nagyon.

-          Százhúsz – válaszoltam nevetve, amire mindenki követte a példám. – Mit szeretnétek tudni?

-          Nekünk szurkolsz? – kérdezte Luiz. Felemeltem a kezem, és a csuklómon lévő tetoválást megmutattam nekik. Évekkel ezelőtt, még a lázadó korszakomban gondoltam egyet és a csuklóm belsejébe tetováltattam, hogy K.T.B.F.F.H., ami annyit tesz Keep The Blue Flag Flaying High. Mivel nem látta jól, így odajött.

-          Jó válasz! – jelentette ki, majd kezet nyújtott. – David Luiz, ügyeletes bohóc! – mutatkozott be, én pedig elnevettem magam.

Innentől kezdve a srácok sorjában odajöttek és bemutatkoztak nekem, habár nem lett volna rá szükség, mivel ismerem őket. Azonban jól nevelt férfiak voltak, és ez tetszett.
Frank volt soron. Odalépett elém, kezet fogtunk.

-          Frank James Lampard, középpályás – mondta el a teljes nevét, majd meg is pusziltuk egymást. – Reméltem, hogy felvesznek – fűzte még hozzá.

-          Miért? – kérdeztem meglepve.

-          Mert a többiek majd felfaltak a szemükkel, de rajtad látszott, hogy a munka miatt vagy itt, és nem miattunk! – adott választ, majd kacsintott egyet. – Remélem, tetszeni fog itt neked.

-          Szia! A nevem Fernando Torres – állt meg előttem Charlotte kedvence, nem kissé törve az angolt.

-          Szia! – köszönök neki az anyanyelvén, ami nem kis meglepetést okoz neki.

-          Tudsz spanyolul? – kérdésére bólintok.

-          És ezen kívül még németül és franciául is – mondom neki, ami még nagyobb megdöbbenést okoz Fernandonak.

-          Nem semmi! – mosolyodik el. Azt hiszem, kezdem érteni, hogy Lotti mit eszik ezen a pasin… helyes, mikor mosolyog. Kezet fogunk, majd meg is pusziljuk egymást, ahogy a többiekkel is. Finom az illata. Kellemes.

Mivel Fernando volt az utolsó, aki bemutatkozik, leszállok az asztalról. Ez jobban ment, mint gondoltam. Na de, most már hívnom kell Lottit, mert szerintem hatszázmillió nem fogadott hívásom van tőle.
Magamhoz veszem a holmimat és elindulok kifelé. A folyosón előttem még egy-két focista sétál, köztük Fernando és Frank is. Mikor meghallják a cipőm ütemes kopogását, bevárnak.

-          Nem gondoltam volna, hogy ennyi nyelven tudsz beszélni! – mondja Frank. Csak mosolygok ezen, mert sokszor megkaptam már ezt. Hiszen a csinos pofiról senki sem gondolja, hogy ekkora tudás rejlik mögötte. Minden nemű nagyképűséget félretéve.

-          Sejtettem. Sokan meglepődnek ezen, és ha hozzá teszem, hogy a nővér végzettségemen kívül van egy sportmasszőri és egy fizikoterapeuta végzettségem is, akkor lefagynak – ahogy meglátom a képüket, el is nevetem magam. – Nos igen, valahogy így szoktak reagálni.

-          De hogyan? – kérdezi elhűlve John. – Fiatal vagy. Mennyi lehetsz huszonöt vagy huszonhat? – találgat, amin kuncogni kezdek.

-          Hát közelebb vagyok hozzád, mint gondolnád – válaszolok mosolyogva. – Sosem tagadtam a korom, most miért tenném. Idén leszek harminc – adok teljes választ Johnnak. Viszont mielőtt bármit is reagálhatnának a srácok, rezegni kezd a kezemben a telefonom. – Bocsánat, de ezt fel kell vennem – kérek tőlük elnézést és arrébb megyek. – Szi… – még köszönni sem tudok, Lotti belém is folytja a szót.

-          Csak azt a kifogást fogadom el arra, hogy eddig nem jelentkeztél, hogy felvettek! - jelenti ki, ellentmondást nem tűrően.

-          Nagyon helyes a spanyol, mikor mosolyog - mondom Charlottenak. Lássuk, ebből leesik-e neki a dolog?